TIZENNYOLCADIK FEJEZET

amelyben Simon Templar fogadja Mariust, és a trónörökös nem feledkezik meg adósságáról

 

A következő percben az Angyal már Norman Kent mellett térdelt, és szakértelemmel vizsgálta a sebet. Norman megpróbálta elhárítani.

– Pat… – suttogta Norman. – A szobádban rejtettem el. Simon bólintott.

– Helyes. Ott biztonságban lesz egy ideig. Szívesebben is veszem, ha nincs szem előtt, ameddig kis barátunk erre kószál. Először is nézzük, mit tehetek érted.

Folytatta a vizsgálódást. A bemeneti nyílás öt centivel a térd fölött volt, és sokkal nagyobb, mintha nagy kaliberű pisztolyból lőtték volna a golyót. Nem volt kimeneti nyílás, és Norman önkéntelenül fájdalmasan felkiáltott, amikor az Angyal megnyomkodta a sebet.

– Ennyi az egész, fiacskám – mondta az Angyal és Norman elengedte fogával az ajkait.

– Összetörte a csontot, nem?

Simon levette a kabátját és letépte inge ujját, hogy kötést rögtönözzön.

– Darabokra törte, öregfiú – mondta. – A disznók dum-dum golyót használnak. Egy nagy whiskyt, Roger… Ezt kapod vigaszdíjul Norman, öreg harcos.

– Ez is valami – mondta Roger rekedten.

Mást nem is mondott, de egy dolgot kristálytisztán látott. Nincs ember, aki soká és gyorsan tudna futni szétlőtt combcsonttal.

Furcsa mód, nem törődött vele. Hálásan megitta a whiskyt, majd közömbösen az Angyal gondjaira bízta magát. Különös nyugalom ült ki sápadt arcára.

Simon Templar is megértette mit jelent a seb, de nem úgy gondolt rá, mint Norman.

Tudta, hogy Marius az ablakban áll, de nem nézett föl, amíg be nem fejezte a kötözést. Gyakorlott mozdulatokkal dolgozott, a keze olyan óvatos volt, mint egy nőé. Gondolkodnia kellett, mielőtt megpróbálná csapdába ejteni Mariust. Amikor már a megfelelő kerékvágásban volt az agya, a beszélgetés és alkudozás alatt is kitűnően gondolkodott, de most jobb szerette volna előbb átgondolni a helyzet főbb vonásait. A helyzet elég kényesnek tűnt. Patrícia a házban van, tehát veszélyben, Norman Kent megsebesült, a brit Titkos Szolgálat Gerald Harding kapitány személyében fogolyként ugyan, de halvány becsületszóra szabadon mászkál közöttük és Teal főfelügyelő is bármikor felbukkanhat. Végül itt van Rayt Marius, aki egy egész kis hadsereggel vette körül a Házat, és már bebizonyította, hogy nem a szombat délutáni kötélhúzó versenyre jöttek Maidenheadbe, szóval mindez együtt a legoptimistább ember számára is elég kellemetlen helyzetnek kellett, hogy tűnjön. Volt egy idő, amikor az Angyalnak tetszett, hogy hivatásos bajkeverőnek nevezi magát. Visszaemlékezve akkori önmagára arra gondolt, hogy nem is sejtette, hogy ilyen mértékben megkapja, amit akart.

Amikor végre felállt mindezek a gondolatok eltűntek agya áthatolhatatlan mélyében és az arca nem is lehetett volna lágyabb.

– Jó napot, kis barátom! – mondta kedvesen. – Örülök, hogy újra találkoztunk. Olyan üres volt már az élet az elmúlt tizennyolc órában maga nélkül. De ne is beszéljünk erről.

Az óriás lehajtotta a fejét.

– Maga ismer engem – mondta.

– Igen – felelte az Angyal. – Azt hiszem, már találkoztunk. Olyan ismerős az arca. Nem maga volt a vezérelefánt a cirkuszban, ahová drága öreg nagymamám vitt el, mielőtt kanyarót kaptam?

Marius vállat vont. Most is az az egyszerű öltöny volt rajta, mint amikor az Angyal először találkozott vele a Brook Streeten. Az öltözék viselője óriási termetével, szörnyű, nyers arcával nevetségesen groteszk lett volna, ha nem olyan rettenetes látvány.

– Volt már alkalmam megismerkedni a humorával, Templar – mondta.

– Egy bizonyos, mindkettőnk számára emlékezetes alkalommal – felelte az Angyal. – Valóban. De nem kell külön fizetnie a ráadásért.

Marius apró szemeit körülfuttatta a többieken. Roger Conway-en, aki egy könyvespolcnak dőlve pisztolyt lóbált a kezében, Norman Kenten, aki egy pohárral a kezében feküdt feltámasztott háttal a szófa mögött és Gerald Hardingon, aki az ablak másik oldalán állt zsebre dugott kézzel, enyhe pírral fiús arcán.

– Éppen most tudtam meg, hogy maga az az úriember, aki Angyalnak nevezi magát – mondta Marius. – Teal főfelügyelő volt olyan indiszkrét, hogy nyilvános telefont használt az egyik emberem hallótávolságában. A fülke nem bizonyult hangszigeteltnek. – Gondolom, ez a bandája.

– Nem banda – tiltakozott az Angyal –, nem banda. Biztos vagyok benne, hogy angyalok soha sem járnak bandában. Mondjuk úgy, hogy ők is dicsfényt hordanak… De el is feledtem. Azt hiszem még nem mutattam be az urakat… Balra öntől például Gerald Harding angyal-kapitány, akit jótékonysága miatt avattak szentté. Leghíresebb jótéteménye az volt, hogy megszerezte egy fösvény milliomos aláírását egy öt számjeggyel kiállított csekkre, karitatív célokra. A milliomos ugyancsak bosszankodott, amikor tudomást szerzett a dologról… Az ott Roger Conway, az arkansasi férfi szépségverseny győztese. Őt az amerikai lányok iránti hódolatáért szentelték fel. A padlón Norman Kent angyal, a Korcsmárosok és Szövetséges Szakmák centenáriumi mulatságának sörivó bajnoka, akit azért a jótéteményéért avattak szentté, hogy vak koldusokat hívott meg egy italra, az István napi ünnepségen. Mellesleg a koldusok nem voltak vakok, amíg csak meg nem itták az italt… Ja igen, és én magam.

Marius kifejezéstelen arccal hallgatta végig a sületlenségeket. A végén csak annyit mondott: – És Miss Holm?

– Sajnos nincs jelen – mondta az Angyal. – Születésnapom van, és elment a Woolworth áruházba, hogy ajándékot vegyen.

– Nem lényeges – bólintott Marius. – Tudja, miért jöttem?

Simon láthatóan töprengett.

– Lássuk csak… jöhetett volna azért, hogy felhangolja a zongorát, csak éppen nincs zongoránk. A mángorlót kölcsönkérni sem jöhetett, mert nincs mángorlónk. Nem. Csak arra gondolhatok, hogy szalmakalapokban és csinos nyakravalókban utazik. Sajnálom, de már bevásároltunk az idén.

Marius egy zsebkendővel gyengéden leporolta a selyemkalapját. Az arca olyan volt, mint egy maszk.

Simon nem tudta nem csodálni az idegeit. Bőven volt mit törlesztenie Mariusszal szemben, és ezt Marius is tudta. De mégis teljes nyugalommal pucolgatta selyemkalapját egy olyan ember jelenlétében, aki ígéretet tett arra, hogy megöli. Igaz, hogy a fegyverszünet zászlaja alatt jött, és okkal feltételezhette egy olyan emberről, mint az Angyal, hogy tiszteletben tartja ezt, de nem adta jelét, hogy tudja milyen kényes helyzetben van. Annak akart ultimátumot adni, aki csak a kellő ürügyet lesi, hogy lepuffanthassa.

– Kár vesztegetni az időt – mondta Marius. Abban a reményben jöttem, hogy megmenthetem néhány emberem életét, akik minden bizonnyal meghalnának, ha harcra kényszerülünk.

– Milyen megható, ahogyan azt a színésznő mondta a püspöknek. Lehet, hogy annak az embernek az emléke kísérti, akit Buresben öltem meg, pajtás? Vagy olyan sokba kerül manapság a temetés?

Marius vállat vont.

– Ez az én dolgom. Ahelyett, hogy ezzel törődne, gondolkodjon inkább a javaslatomon. A körzetben minden telefonvonalat elvágtunk, ez volt az első dolgunk, amikor kiderítettük, hol van. Ezért hát leghamarább csak autóval kerülhetne kapcsolatba Londonnal. A helyi rendőrség nem veszélyes. Teal főfelügyelő sem tudja hívni a főhadiszállását. El fogjuk kapni. Már előkészítettük a dolgot, el sem tudja kerülni. Ráadásul a legközelebbi keresztutakon rendőregyenruhás embereim visszafordítanak minden autót, ami erre akarna jönni. Ha valaki érdeklődik, magyarázatot adnak a lövöldözésre is. Egy óránál hamarább nem jöhet segítség, és az is a letartóztatásukat jelentené. Feltéve, ha addig életben maradnak. Azt nem is remélhetik, hogy még egyszer átvernek egy olyan blöffel, mint amilyen a múlt éjszakai volt.

– Biztos benne, hogy blöff volt?

– Különben nem találtam volna itt. Valóban olyan naivnak tart, hogy elhiszem, ilyen gyorsan szabadlábra helyezték?

– Pedig elképzelhető – mondta az Angyal elgondolkodva hogy a rendőrség csapdának állított ide minket. Hogy elkapják magát.

Marius elmosolyodott. Az Angyal nem hitte volna, hogy egy ilyen arc mosolyogni képes, ha már nem látta volna egyszer. Kísérteties mosoly volt.

– Amióta Teal főfelügyelő elhagyta Londont, az ügynökeim egy percre sem veszítették szem elől. Jó okom van feltételezni, hogy még mindig nem tudja, hol találja magát. Fogalmazzunk úgy, Templar, hogy ez alkalommal valami kézzelfoghatóbbat kell kitalálnia mint… ö… mit is mondott a barátja? Alma az egész?

Simon bólintott.

– Remek mondás – morogta.

– Nos, választhat – mondta Marius. – Átadja Vargant, vagy elveszem erővel.

– Ha fej, maga nyer, ha írás, én, mi? De mi van, ha az érme az élére esik? Tegyük fel, kis kedvencem, hogy elkapják? Tudja, ez itt nem Chicago. Az angol vidéken nem lehet csak úgy háborúzni. A parasztok megharagudhatnak, aztán még megdobálják karalábéval.

A kísérteties vigyor ismét megjelent az óriás arcán.

– Nem értett meg. A hazámnak szüksége van Varganra és a találmányára. Azt a parancsot kaptam, hogy szerezzem meg. Annyi életet áldozok fel ennek érdekében, amennyit szükséges. Az embereim ugyanúgy készek itt meghalni a hazájukért, mint bármely más csatamezőn.

– A maga hazája!

Az Angyal nyugodtan rágyújtott. Nem remegett a keze. Ha valaki látta volna őket anélkül, hogy hallaná a beszélgetést, azt hihette volna, hogy egy golfmeccsről van szó, s nem olyan helyzetről, amitől nemzeteik sorsa függ… Aztán az Angyal ezzel a két szikrázó szóval szétrobbantotta a nyugalom látszatát. Hangja már nem az addigi gunyoros, kedves hang volt, acélossá, jegessé változott, és úgy mart, mint a sav.

– A maga hazája!

– Ezt mondtam.

– Van olyan embernek, mint maga, hazája? Van egy négyzetkilométer is Istennek ezen a földjén, amit egy olyan ember, mint maga, jobban szeret, mint a másikat, kivéve, hogy ott lakik? Lojális maga bármihez is, kivéve a dagadt aranypókokat, akiknek a hálóját szövögeti? Vannak emberek, akiket maga a honfitársainak nevezhet, olyanok, akiket nem áldozna fel habozás nélkül, ha harminc aranyat vághatna zsebre értük? Törődik maga bármivel is a világon, kivéve a saját mohóságát, Rayt Marius?

Most először, megváltozott Marius arca.

– Az én hazám – mondta.

Az Angyal röviden felnevetett.

– Hazudjon valami mást, Marius – mondta –, mert ezt az egyet nem vesszük be.

– Akkor is a hazám. Azokat az embereket is odakint a hazám bocsátotta a rendelkezésemre, hogy ezt a feladatot…

– Nem jutott eszébe – szólt közbe az Angyal –, hogy mi is készen állhatunk meghalni a hazánkért, ezen még annak a tudata sem változtat semmit, hogy börtönbe kerülünk, ha megmentenek?

– Gondoltam rá.

– És nem bízik túlságosan is a tisztességünkben? Mi akadályozhat meg, hogy elfeledjük, hogy parlamenterként jött és túszul ejtsük.

Marius a fejét rázta.

– És mi akadályozhatott meg minket abban, hogy amíg én ide jöttem fehér zászlóval és elvontam a figyelmüket, addig az embereim a másik oldalról elfoglalják a ház többi részét? Amikor az ember hazájának a jövője a tét, nem ér rá a régimódi tisztességre ügyelni. A fehér zászlót tiszteletben kell tartani a csatamezőn, de ez több mint egy egyszerű csatamező. Ez a háború összes hadszíntere.

Simon szájában a cigarettával figyelő arccal himbálózott a sarkán. A kezei lazán lógtak a teste mellett, de hirtelen halál költözött beléjük.

– Attól még a túszunk marad, szépségem – mondta. – És ha bármi árulás történne…

– Az én életem semmit sem jelent – mondta Marius. – A vezérünk odakint – az út felé intett egy pillanatra – sem habozna feláldozni akár az én életemet, akár a másokét.

– Nevezetesen?

– Őfensége…

Simon Templar mély lélegzetet vett.

– A trónörökös őfensége, Rudolf…

– A fenébe! – mondta az Angyal.

– Nemrégiben maga megmentette az életét – mondta Marius. – Ez az oka annak, hogy Őfensége arra utasított, adjam meg ezt az esélyt magának. Arra is felszólított, hogy kérjek bocsánatot magától azért, mert tegnap megsebesítettük, bár akkor még nem tudtuk, hogy maga az Angyal.

– Le merem fogadni, báránykám – mondta az Angyal –, hogy nem engedelmeskedett volna Őfenségének, ha nem lenne szüksége az embereire, akik elvégzik magának a piszkos munkát.

Marius széttárta vaskos kezét.

– Lényegtelen. Engedelmeskedtem. Várom a döntését. Egy percig gondolkodhat.

Simon hanyag mozdulattal kipöckölte az ablakon cigarettáját.

– Mi már válaszoltunk – mondta.

Marius meghajolt.

– És most, ha maga válaszolna egy kérdésre – mondta az Angyal.

– Mit akar tudni?

– Amikor elrabolta Vargant, nem tudta elvinni a berendezését is…

– Értem mire gondol – mondta az óriás. – Arra, hogy ha át is adja Vargant, a brit szakértőknek még mindig ott lesz a berendezése, és akkor is le tudják másolni, ha nem értik. Hagy oszlassam el az illúzióit. Mialatt az embereim elvitték Vargant, a többiek szétrombolták a berendezést. Alaposan. Biztos lehet benne, hogy nem maradt semmi, amit bárki is fel tudna használni. Sajnálom, hogy kiábrándítottam.

– Dehogy is ábrándított ki, Szépfiú – mondta az Angyal. – Ellenkezőleg, ez a legjobb hír, amit hosszú idő óta kaptam. Ha nem volna olyan visszataszító, most legszívesebben megölelném és a nyakába borulnék. Sejtettem ugyan, hogy bízhatok a maga hatékonyságában, de azért jó hallani.

Roger Conway szólt közbe a szoba túloldaláról.

– Idefigyelj, Angyal, ha a trónörökös tényleg kint van, akkor nincs más dolgunk, mint elmondani neki az igazat Mariusról.

Marius megfordult.

– Milyen igazat? – érdeklődött selymesen.

– Hogy milyet? Azt, hogy milyen hazafi maga. Azt, amit tudunk. Hogy maga az orránál fogva vezeti őt a saját céljai érdekében.

– Úgy véli, hinne maguknak? – vicsorgott Marius. – Maga egyszerűen gyerekes, Conway. Maga sem tagadhatja, hogy mindent elkövetek azért, hogy Vargan találmánya Őfensége kezébe kerüljön.

– A Szépfiúnak igaza van, Roger – mondta az Angyal. – A trónörökös megkapja a kaviárját és nem fog aggódni amiatt, hogy a hal megdöglött. Nem. Nekem sokkal jobb megoldásom van erre a problémára.

Ismét szembefordult Mariusszal.

– Nem lehet letagadni kedvesem, hogy Vargan a helyzet kulcsa – kezdte halkan, meggyőzően.

– Pontosan.

– Vargan a tejszínhab a kávéjukon?

Az óriás válla megrándult.

– Nem értem minden idiómáját. De azt hiszem elég világos voltam.

– Szerintem sötét – közölte Conway.

A gúnyos, a világgal dacoló, angyali, kalandor mosoly ismét megjelent Simon Templar ajkán. Csípőre tette a kezét.

– Hát akkor hallja a választ! – mosolygott. – Ha Vargant akarják, jöjjenek érte és vigyék el, vagy menjenek haza. Választhat, Szépfiú.

Marius mozdulatlanul állt.

– Ez esetben Őfensége azt óhajtja közölni, hogy elhárít magáról minden felelősséget a maga makacsságának következményeiért…

– Egy pillanat!

Norman Kent szólt közbe. Kínlódva próbált felállni ép lábára. Az Angyal mellette termett és átkarolta.

– Nyugi, öreg Norman.

Norman halványan elmosolyodott.

– Fel akarok állni Simon.

Az Angyalra támaszkodva felállt és Mariusra nézett. Komornak, furcsának látszott.

– Tegyük fel – mondta Norman Kent –, tegyük fel, hogy Vargan már nincsen nálunk…

– Nem hinném el.

Roger Conway közbevágott. – Miért őrizgetnénk? Ha csak el akartuk venni magától, mostanra visszaküldhettük a kormánynak. De nyilván tudja, hogy küldtük vissza. Mi hasznát vennénk?

– Nyilván van valami okuk rá. Talán váltságdíj. A maguk kormánya szép pénzt fizetne érte.

Norman Kent rövid, tiszta nevetése jobban szétzúzta Marius elméletét, mintha bármit is mondott volna.

– Gondolkozzon, Marius. Még mindig nem ért minket… Mi a világbéke miatt raboltuk el Vargant, azért, hogy életek millióit mentsük meg. Megpróbáltuk meggyőzni, de őrült volt és nem hallgatott ránk. Így hát ma este, a világ békéjének érdekében…

Elhallgatott és tenyerét elhúzta a szeme előtt.

Fejét felszegte, sötét szemei félelem nélkül, elszántan tekintettek a messzeségbe. Tisztán és erős hangon folytatta.

– Úgy lőttem le, mint egy veszett kutyát.

– Maga…

Harding előrelépett, de Roger Conway rögtön útját állta.

– A világbéke érdekében – ismételte Norman Kent. – És… az én két legkedvesebb barátom békéjének érdekében. Meg kell értened, Angyal. Tudtam, hogy nem engednéd, hogy Roger vagy én vállaljuk ennek a lövésnek a kockázatát, így hát a saját kezembe vettem a törvényt. Pat szeret téged Simon. Nem engedhettem, hogy szegény lány állandó félelemben töltse veled az életét. Tudod, én is szeretem őt. Sajnálom…

– Maga megölte Vargant?! – kérdezte hitetlenkedve Marius.

Norman nyugodtan bólintott.

Odakint a kertben kezdett megnyúlni a fák árnyéka.

– A jegyzetfüzetébe írt valamit, amikor bementem. Már egy csomó oldalt felírt addigra. Nem tudom mi volt, hogy elég-e egy szakértőnek, vagy sem. Nem vagyok tudós. De biztos, ami biztos, elhoztam. Elégettem volna már, de nem találtam gyufát. De most elégetem a maga szeme előtt, és ezzel vége. Ideadnád az öngyújtódat, Angyal? – kérdezte, miközben a zsebébe nyúlt.

Roger Conway látta, hogy Marius jobb keze a csípője felé kap, és pisztolyát az óriás melléré szegezve megperdült.

– Még nem, Marius – morogta összeszorított fogain keresztül.

Az Angyal, amikor felsegítette Normant, a zsebébe tette a pisztolyát. Most, hogy egyik kezével Normant támogatta, a másikkal az öngyújtóért nyúlt, a pisztolyát le kellett tegye a szófa karfájára. Nem figyelt arra, hogy Conway nem képes egyszerre sakkban tartani Hardingot és Mariust is. Az, hogy Norman Kent felállt, és az, hogy Marius fegyvert akart rántani elég volt ahhoz, hogy megtörténjen a baj. És Simon nem vette észre. Valóban olyan lassú volt ma, mint egy teherautó. Egy másodperc késéssel vette észre, hogy tévedett.

Harding két lépéssel és egy villámgyors vetődéssel elérte a pisztolyt a kanapé karfáján, és aztán a falnak vetette a hátát.

– Dobja le a pisztolyt! Három másodpercet adok. Egy…

Conway mindössze a fejét mozdította. Tudta, hogy a fiatalember leterítheti, mielőtt még megmozdíthatná a fegyverét. Kár lett volna azon gondolkodni, vajon Harding beváltja-e fenyegetését. Eléggé bebizonyította kétségbeesett eltökéltségét azzal, hogy vállalta a kockázatot és megszerezte a pisztolyt, s vele a stratégiai előnyt.

– Kettő…

Próbálkozzon? Harding biztosan eltalálja. Lesz-e ideje Simonnak fegyvert rántani? De Marius is pisztolyt húzna…

– Három…

Roger Conway elengedte a pisztolyt, ahogyan Hardingnak kellett nem is olyan rég átélnie ugyanezt a keserű megaláztatást.

– Rúgja ide hozzám.

Conway engedelmeskedett. Harding felkapta a pisztolyt, és a két fegyverrel sakkban tartott mindenkit a szobában.

– Ilyen a Brit Titkosszolgálat becsülete… – mondta az Angyal és hangjának lágysága csak még jobban kihangsúlyozta keserűségét.

– A fegyverszünet lejárt – mondta Harding szigorúan. – Maga sem tenne mást az én helyemben. Kérem azokat a papírokat.

Az Angyal gyengéden leeresztette Norman Kentet, aki félig ülve, félig állva megpihent a kanapé karfájának dőlve. Simon rászánta magát az utolsó őrült próbálkozásra.

Aztán egy árnyék esett rá, s amikor körülnézett, látta, hogy a társaság egy fővel növekedett.

A verandán egy magas, kifogástalan szürke ruhába öltözött, katonás külsejű férfi állt.

– Marius – mondta a férfi, és Marius megfordult.

– Vissza Fenség, az ég szerelmére!

A figyelmeztetés egy másik nyelven hangzott el, de a szürkeruhás férfi angolul válaszolt.

– Nincs semmi baj – mondta. – Azért jöttem, hogy lássam, miért maradt tovább, mint megbeszéltük.

Nyugodtan belépett a szobába, s mindössze egy nemtörődöm pillantást vetett Gerald Hardingra és két pisztolyára.

Aztán az Angyal valami zajt hallott a hallban a nyitott ajtó mögött.

Két lépéssel az ajtónál termett és becsapta, majd megmarkolta a súlyos könyvespolcot, amely a fal mellett állt, és egyetlen óriási erőfeszítéssel úgy neki vetette, hogy az dörögve zuhant az ajtónak. Egy másodperc múlva a szoba közepén álló asztal követte.

Amikor lihegve megállt az ajtót eltorlaszoló bútorok mellett, kihívóan fölemelte a fejét és megszólalt.

– Fenséged is olyan ember, aki megtartja a szavát…

A herceg csodálatosan manikűrözött ujjaival végigsimított a bajszán.

– Egy bizonyos időt szabtam meg Mariusnak, hogy megtegye az ajánlatomat – mondta. – Amikor ez letelt, csakis arra gondolhattam, hogy maguk megszegték a fegyverszünetet és elfogták őt. Ezért rendeltem el az embereimnek, hogy hatoljanak be a házba. Olyan szerencsések voltak, hogy foglyul ejtettek egy hölgyet…

Az Angyal elsápadt.

– Azért mondom, hogy szerencsések, mert a hölgynél fegyver volt, és megölhetett volna néhányat közülük, vagy legalábbis riasztotta volna Önöket, ha nem sikerül meglepni. Nem esett bántódása. Csakis azért említem a dolgot, hogy lássa, nem olyan elővigyázatlanul hatoltam be, mint esetleg gondolná. Ön Simon Templar?

– Igen.

A herceg a kezét nyújtotta.

– Azt hiszem, Önnek köszönhetem az életemet. Azóta reméltem, hogy találkozunk, de nem gondoltam volna, hogy ilyen kellemetlen körülmények között kerül majd rá sor. Marius valószínűleg elmondta már, hogy nem feledkeztem meg arról, hogy egyszer lekötelezett.

Simon mozdulatlanul állt.

– Megmentettem az életét, Rudolf herceg – mondta ostorcsapásszerű hangon – mert nem volt semmi bajom Önnel. De most már van, és ez akár az Ön életébe is kerülhet, még mielőtt a nap leszáll.

A herceg könnyedén vállat vont.

– Amíg ezt megbeszéljük, megkérhetné a barátját, hogy tegye el azokat a fegyvereket. Zavarnak…

Gerald Harding kapitány kényelmesen a falnak dőlt, és a zavaró fegyverek egyikét egyenesen a hercegre szegezte.

– Nem Templar barátja vagyok – mondta –, hanem a Brit Titkosszolgálat egy szerény tagja, akit Varganért küldtek ide. Sajnos, későn értem ide ahhoz, hogy megmentsem Vargant, de ahhoz talán igen, hogy megmentsek valamit, ami csaknem olyan értékes. Ön elkésett, Fenség.